A pszichiáter szabadságra ment, de üzeni:
Karácsonykor bármit, csak Andersent ne!
Szinte minden valamire való meseírónak, mese-sorozatnak, réginek-újnak van karácsonyi változata, amelyek arra hivatottak, hogy segítsenek még jobban átadni magunkat a varázslatnak, az egész karácsony szellemiségének, lényegének. Ha visszagondolunk gyerekkorunk meséire, a karácsonykor kapott gyönyörű képeskönyvekre… biztos elő tudjuk keresni azokat a régi, szép, izgalmakkal, csodákkal átitatott gyerekkori érzéseket, amik a karácsonyfa alatt vártak minket.
Szegény Andersen… a nagy meseírók közül a Grimm testvérek mellett talán az ő nevét ismerjük a leginkább. A legtöbb meséje, mint másoknak is, olyannyira híressé vált, hogy szimbolikusan szépen lassan beépült az emberiség passzív közös tudástárába. Ugyanis a mesék nem felejtődnek el, valamilyen formában mindig továbbadódnak a következő generációknak persze néha kissé átírva, a korral lépést tartva. El tudom képzelni, hogy az ükunokáinknak szólókban már előfordul a következő fordulat „és akkor Justin Bieber felposztolt egy fotót a fészbukkra, aminek hatására a barátnője törölte az ismerősei sorából, majd boldogan élt, míg le nem fagyasztatta magát 100 évre” stb.
A mesék értékes kincseink
Szóval ha az emberiség ennyire nagy becsben tartja a meséket, annak nyilvánvalóan komoly oka van. Ez vitathatatlan. A mesék olyan mélyről jövő ősi tudásról szólnak, ami mindannyiunkban ott van. Olyan szimbolikus tartalmakat hordoznak, amelyek szükségszerűen minden emberben ki kell hogy alakuljanak. Ezért van, hogy a mesék nemcsak a gyerekekre, de a felnőttekre is sokszor nagyon mély hatást gyakorolnak. Olyan fontos üzeneteik vannak, amikkel mindannyian elkerülhetetlenül szembetalálkozunk életünk során, jóról-rosszról, igazságról, gonoszságról, emberségről stb. Bátran mondhatjuk, hogy gyakorlatilag nincs olyan élethelyzet, aminek ne lenne mesebeli párja. Olyan létfontosságú tapasztalathoz juttatják a gyereket és a felnőtteket is, amelyek megkönnyítik mind a belső, mind a külső világban való eligazodást. Ha belegondoltok, egyszerűen nem tudnánk eligazodni a Piroska és a Farkas nélkül az életben… Emellett olyan üzeneteket, útmutatást is tartalmaznak, amelyek gyerekkorunkban belénk épülve később, vagy még rögtön akkor nagyon is aktivizálódnak és segítségükkel nemcsak értelmezni tudjuk a dolgok menetét, hanem befolyásolni is. Már sokszor mondtam, de most se mulasztom el: később még nagyon sokat foglalkozunk a mesékkel, mert rettentően fontosak!
Andersen világa
De most térjünk vissza szegény Andersenhez. Ismerve az életrajzát, amit elolvashatsz a Wikipedián, abban megegyezhetünk, hogy nem volt fenékig tejföl a gyerekkora, és felnőttként sem virágoskertben élt. Élete végére azonban igazán híressé vált: szegény csizmadia fiából ünnepelt meseíró lett, még a dán király is koccintott vele. Élettörténete tehát mondhatjuk mesébe illő. Ugyanakkor mindig magányos, depresszióra hajlamos ember maradt. Kiemelendő, hogy az édesanyja kemény, érzelem nélküli, megközelíthetetlen asszony volt, akinek sokat kellett dolgoznia, hogy meghalt férje helyett a családot eltartsa. Hát elképzelhetjük, hogy szegény Hans Christian hogyan jutott odáig, hogy megírja például A kis gyufaárus lány meséjét. Mindannyian ismerjük szerintem, sok egyéb híres története mellett, mint pl. Az ólomkatona, A rút kiskacsa, A király új ruhája, A kis hableány, A fenyőfa, A hókirálynő stb.
Nem mindegyik története hagy keserű szájízt bennünk, de a gyufaárus kislányról szólónál nem kell sötétebb. Rengeteg animációs változata is ismert, ráadásul lévén télen, Karácsony táján „játszódik”, a TV-műsorokon gyakran szerepel karácsonytájt még mostanában is. Sajnos. Na jó, ne legyünk annyira kritikusak, nincs minden műsorszerkesztőnek pszichológiai képzettsége, hogy ennek megfelelő műgonddal szortírozzon. Pedig hát ez a mese mindenről szól, csak arról nem, ami a Karácsony lényege. Sőt teljesen szembehelyezkedik azzal az üzenettel, amit ilyenkor ünnepelni szoktunk.
A kis gyufaárus lány
Hol volt, hol nem volt, hajdanán ismertem valakit, aki emlékezett egyszer egy kislányra, aki azóta már felnőtt lett, de máig fel tud idézni egy régi emléket. Úgy 5-8 éves lehetett, amikor december 24. délelőttjén a TV előtt játszogatott illetve sertepertélt a szülei körül a karácsonyi készülődésben. (Ez még abban a jégkorszakban történt, amikor nem volt halálos bűn a gyereket néha a képernyő elé tenni, és nem számított annyira kispolgárinak, ha valakinek tévéje volt otthon.)
Anyukája a konyhában tüsténkedett, sütemény és halászlé illata töltötte be a lakást. Apukája a karácsonyfa állványba faragásán dolgozott. A TV-ben meg mit ad isten Karácsonykor, A kis gyufaárus lány meséje ment valami rajzfilm változatban. A mese súlya úgy odaszögezte a kislányt a képernyőhöz, hogy elmozdulni sem volt ereje, és a végére olyan mély szomorúság járta át a kis lelkét, hogy nem mulasztotta el hirtelen semmi sem. Sem a csillogó karácsonyfa vagy az ajándékok, sem a szerető családja. A szomorú történet ráadásul menthetetlenül összekapcsolódott a Karácsonnyal a kis fejében.
Ezután is minden december végén megvillant a mese szörnyű üzenete, és kissé szomorú hangulatúra festette a ünnepi érzést: „lám vannak olyan gyerekek, akik senkinek sem kellenek, nincs mit enniük, miközben mindenki süteménnyel tömi magát a meleg lakásokban, és a végén a jeges fagyhalál végez velük, nincs számukra menekülés, és boldogság a földön”. Ez emellett az üzenet mellett a gyerekekben azt az érzést is aktiválja, hogy „mindez ővelük is megtörténhet”.
Hiszen a gyerekek csak így, magukra vonatkoztatva tudják értelmezni a legtöbb dolgot. Sajnos nincs meg az eszközkészletük, amivel a józan észt segítségül hívva maguknak megmagyarázzák, hogy velük ez nem történhet meg. A gyerekek sok egyéb másféle, negatív érzéshez is így viszonyulhatnak, olyan szorongások aktiválódhatnak bennük, amiknek hiába nincs valós alapja, mégis nagy félelmet, szomorúságot kelthetnek bennük bármilyen biztonságos családi háttér ellenére is. Sokszor ők maguk nem is tudják megmondani az okát. Még szép… mi felnőttek se tudjuk a magunkét sokszor…
Annak a kislánynak még felnőtt fejjel sincs olyan karácsonya, hogy szegény Andersen eszébe ne jutna.
Őszintén, ha most elolvassuk ezt a mesét, (IDE KATTINTVA MOST IS ELOLVASHATOD) ,szerintem senki sem akad, akinek legalább két pillanatra ne keltene a lelkében mély szomorúságot.
Andersen tudvalévően életében többször volt depressziós, a betegség klinikailag vett értelmében. Ezt a meséin keresztül is ki lehet találni. Garantáltan akkor is, amikor ezt írta. Önmagában nem elég a szörnyű gyerekkor, a rideg anya (ami alapvetően melankóliára predesztinálta) , kell hozzá egy olyan aktuálisan patológiás logika, ami csak a szörnyű, magányos fagyhalált tartja az egyetlen megoldásnak a kislány nyomorúságára. Még véletlenül sem menti meg egy arra járó jóember, és ülteti le roskadozó karácsonyi asztal mellé egy meleg lakásban.
Ha lehet, A fenyőfa című meséje, (AMIT ITT OLVASHATSZ EL) még ennél is depressziósabb: a kis fenyőfa, aki csillogó, fényes, égbe törő jövőről álmodott úgy leli halálát, mielőtt még felnőhetett volna, hogy kivágják karácsonyfának. A dicsfény ráadásul csak 1-2 múló pillanatig tart, majd kiszáradva elégetik tüzelőnek. Jujjjj… micsoda üzenet…
Persze, nem gondolom, hogy ezek a mesék fölöslegesek vagy értéktelenek. Csodálatosan részletgazdag, értékes történetek ezek. De depresszióról, halálról, fölösleges életről szólnak. Nem gyerekeknek valók!
A születés varázsa
Karácsonykor pont az ellenkezőjét ünnepeljük: a reményt, a halhatatlanságot, a varázslatot, valami újnak a születését. Kell ennél vidámabb?
Kinek tetszik, kinek nem, a mi kultúrkörünkben a Karácsony egy vallási ünnep. De a magukat nem vallásosnak mondók se nagyon tudnak ilyenkor elvonatkoztatni, magamban azt hiszem… Hívjuk néha Szeretet Ünnepének, a Család Ünnepének, volt időszak, amikor Fenyőünnepnek kellett nevezni brrrrr… De előbb- utóbb mégiscsak felvillan a kis Jézus születéstörténete valahogy.
Nemrég egy pszichoterápiás szakmai képzésen elég szokatlan- nyugodtan mondhatjuk- elszállt értelmezését hallottam a betlehemi szimbólumoknak. Elszállt vagy nem, mindegy, rám nagy hatást gyakorolt, és meg kell hogy mondjam, életemben ez a megközelítés tetszett eddig a legjobban! Egy nagy szakmai tekintéllyel rendelkező pszichiáter főorvos volt a „tanító”, aki nem mellesleg a jungiánus pszichológia kiemelkedő hazai képviselője is egyben.
Azt mondta, életünk derekára mindenképpen megértjük majd a Karácsony üzenetét, ha azidáig nem sikerült volna. Ugyanis a felszínen fordulatokban bővelkedő, színes bibliai történet olyan mélyen magunkban gyökerező tudásról üzen nekünk minden évben, ami az emberi létezés lényegét, értelmét próbálja leleplezni, illetve efelé kalauzolni bennünket. Ébren tartja a reményt, hogy egyszer megtudjuk. Érdekes a titokzatosság, varázslatosság motívuma is: olyan dolog történik a szemünk láttára, amit teljesen nem érthetünk még.
Ha belegondolunk a bibliai születéstörténet és önmagában egy kisbaba születése is olyan óriási erőket mozgat meg egy emberben, mint a halhatatlanság, vagy a legmagasabb szinten értelmezhető remény érzése. Egyébként a születésnek és egyáltalán a gyermeknek az ősi szimbóluma- (arcehtípusnak hívjuk a jungi pszichológiában) mindig hatalmas erővel, rengeteg energiafelszabadulással jár, valami újat, biztatót, mindenképpen jót hoz az életünkbe. Ezért van, hogy akár részesei vagyunk egy gyerek születésének, akár álmodunk erről vagy egyszerűen csak gyerekeket látunk magunk körül, az mindig rettenetesen energizáló hatású, jókedvre derítő hatással bír. Egyszerűen reménnyel tölt el, még akkor is, ha azt se tudjuk, mit remélünk.
Eszerint a megközelítés szerint a kis Jézus vagy egy kisgyerek a halhatatlanságnak, a magasabb rendű, legfelsőbb emberi valónknak a hírnöke, ezt az élményt próbáljuk átélni minden Karácsonykor.
Tehát ha már valami mást akarunk ünnepelni Karácsonykor, mint Jézus születését, akkor ha szabad javasolnom, a legtalálóbb a Gyerekek Ünnepe lehetne… 🙂
A többi szimbólumértelmezést most nem írom le, a végén még plágiumperrel végezném. 🙂
A legszebb karácsonyi mese
Száz szónak is egy a vége: a Karácsony a lehető legvidámabb, legcsillogóbb ünnep, ami csak létezik! Nincs értelme a gyerekeknek szomorú történeteket mesélni! Csak saját visszaemlékezésünk által megerősítve is mindenki tudja, hogy a gyerekek imádják ezt a varázslatot, ami ilyenkor történik. Egyébként elég fordulatokban bővelkedő, varázslatos az „eredeti mese is”, ahhoz hogy a gyerekek élvezzék. Minden van benne: meleg jászol, szerető, gondoskodó szülők, jó emberek, állatok, pásztorok, varázslatos, mágikus Napkeleti Bölcsek, csillag, gonosz király. Minden, ami egy mesébe kell! Ráadásul gyönyörűen illusztrált, animált formákban érhető el, amit a gyerekek igencsak tudnak élvezni.
De alternatívaként rengeteg más, csillogó, vidám karácsonyi mese is van, amik szeretetről, jóságról, megbocsájtásról, varázslatról szólnak. Nekem nagy kedvencem volt annak idején A suszter manói- mint az összes többi Grimm mese is.
A felnőtteknek
A tragikus vagy a való életből vett történetek a felnőtteknek valók, amik arra sarkallnak, hogy segítsünk, ahol tudunk, illetve nem hagyják elfelejteni az érem másik oldalát: nem csak csillogás létezik a világban. Biztos észrevettétek már, hogy az ünnepek környékén mindig több a „siratós”, szomorú vagy csak megható történet körülöttünk a médiumok platformjain. Hogy miért az időzítés, nem tudom. Talán ilyenkor látszik legjobban a kontraszt különböző életek, sorsok között. És mert kineveztük a Karácsonyt a szeretet, emberiesség ünnepének. Ha évközben erre nem lenne elég idő… De semmiképp sem baj: ezek segítenek kicsit szabadjára engedni az érzelmeinket, ami által mi is teljesebbek lehetünk. Gyorsabban ráhangolódunk lélekben az ünnepre is, és nem mellesleg még hasznos, segítő tettre is ragadtathatjuk magunkat.
Igazán vidám, békés Ünnepet kívánok mindenkinek!
Az Újévben folytatjuk…
Balázs Adrienn
Képek forrása: pixabay.com, Wikipedia
Kommentek