Ismét pszichiáter szakértőnk írása következik. Fogadjátok sok szeretettel!
Habostorta, anyamellek és istenek
Péntek van újból! Sokunknak ez a szó már önmagában is jelent valamit: „jaj de jó, végre” vagy éppen „hullafáradt vagyok”, „nincs még elég bajunk így hétvége felé, még itt egy lélekboncnok is”… Semmiképpen sem szeretném, hogy a Pszicho Péntek bármiféle lelombozó vagy ünneprontó beidegződést alakítson ki… pedig hát a pszichés problémák világa azért mégsem egy habostortát idéz meg a képzeletünkben. Ezért arra gondoltam, mielőtt túlságosan alámerülnénk a pszichés bajok néha komor útvesztőiben, tehetnénk időnként egy-egy lélekmelegítő kitérőt is! Mondjuk a gyermekeink képzeletének színpompás, varázslatos országába? Nem, nem… még nem a gyerekrajzok jönnek, pedig jól gondoljátok… Nyugalom, később arról még hosszú eszmefuttatásokba bocsátkozunk majd.
Előbb egy másik fontos téma:
Hogyan is látnak bennünket a gyerekeink?
Ha nem is így (…) pénteken, de úgy általában. Persze nem mindegy ugye milyen korú a nevezetes kiskorú, ugyanis ez a különböző életszakaszokkal jelentősen változik. Ahogy nőnek, egyre több részletet vesznek észre belőlünk és a világból, egyre összetettebben, differenciáltabban, és egyáltalán valósághűbben látják az őket körülvevőket. De hát milyen is az a VALÓSÁG, ami csemeténk kis fejében él? Mert a valóság mindig attól függ, kinek a szemével kémleljük. Ma a csecsemőkortól a kisgyerekkorig jutunk majd el, és így mára talán meglesz a habostorta is…
Azt hiszem, mi sem könnyebb, mint abba belegondolni és elhinni, hogy mindannyian jóravágyó, idealista kis teremtményekként jövünk a világra még akkor is, ha születésünk procedúrája erősen megpróbált minket testileg-lelkileg, de ezeket az első akadályokat megharcolva, újból mindannyian arra vágyunk, ez egyfajta ősigényünk, hogy csak szép, jó, szeretet, melegség, puha anyai bőr vegyen körül bennünket. Legfőképpen azonban az számít, hogy anyatejet (tápszert) kapjunk. Minden más sokadrendű kérdéssé törpül emellett. Nem számít, hogy Malacka vagy Hello Kitty van-e a tapétán a kiságyunk mellett, de talán még az sem, hogy van-e kiságyunk… Három dolog fontos mindössze: anyamell, anya és az ezzel járó biztonság. Milyen igazuk is van a babáknak, ugye….?
Az újszülöttek egy ideig csak az édesanyjukat érzékelik, más nem létezik az ő számukra. Szegények, hogyan is tudnának annyi mindenkivel foglalkozni! Világos: „Anya a fontos, aki tejet ad”. De az apukáknak sem kell rögtön mellre szívni ezt a mellőzöttséget, később szépen lassan kialakul a kapcsolat velük is, mégha talán először nyugtalanabbak is a picik az ő szőrös karjaikban. Az újszülöttek és a pár hónapos csecsemők egy ideig főként hangra, tapintásra, tartásra, arcra, illatra tudnak minket beazonosítani. Persze erről még sokat lehetne írni: általában a magasabb, de nem túl erős hangokat szeretik, gyorsan kialakul a fogékonyságuk a mimikánkra, ezért van, hogy már néhány hetes csöppségek is képesek visszamosolyogni ránk stb.
Ne felejtsük el, bár azt hiszem, minden anyában ott motoszkál egyébként is ez a már-már meggyőződésbe hajló gyanú: a pici babák nemigen vágynak arra, hogy idegen kezek fogdossák, vagy rokonok kígyózó sora puszilgassa őket. Nincs rá szükség, hogy 1-2 naposan-hetesen kézről kézre járjanak, nem várható el tőlük, hogy idegen barátnők karjában nyugodjanak meg. Persze nem kell megijedni, semmi baj nem történik, ha a nagyszülők, közelebbi ismerősök is kicsit kézbe veszik Őcsodálatosságát. Elvégre a szülőszobán túlesett már annál nagyobb megrázkódtatásokon is, mint egy kis idegen cuppogás. A legfontosabb számukra, hogy érezzék, biztonságban vannak, ismerős, karok tartják, ölelik őt. És Anya ott van!
A babáknak ebben az időszakban túlságosan összetett benyomásaik nem alakulnak ki rólunk. Ha belegondolunk, nekünk sincs még hosszú fontossági listánk velük kapcsolatban: elég tejet kapjanak, és főleg nagyokat aludjanak, ha lehet, és ne sírjanak vég nélkül.
Fontos tudni, hogy a gyerekek már születésüktől fogva kiválóan érzékelik édesanyjuk lelkiállapotát, sőt minden rezdülését. Tudományosan nehezen megmagyarázható metakommunikáció alakul ki baba-mama között. A csecsemőkre egész egyszerűen átragad a feszültségünk, bizonytalanságunk, saját magunkkal szembeni türelmetlenségünk – mert bizony ezekből mindenkinek jut az elején, akár akarja, akár nem. Ugyanakkor nyugodtak, kiegyensúlyozottabbak, ha mi is bízunk magunkban és nem esünk percenként kétségbe.
Tökéletes kis antennákat növesztenek felénk azonnal a napvilágot meglátva, ami aztán nem is fejlődik vissza később sem. A gyerekeknek mindig megmarad ez a fajta érzékenysége a szüleik felé. Erre még bőven lesz/van alkalmunk rácsodálkozni.
Istennek lenni…
Bármilyen lelkiállapotban legyünk is, egy biztos: a mi babánk, majd kisgyermekünk a legtökéletesebb lénynek lát minket, és abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy ez az elfogultság és feltétlen szeretet, jó darabig, egészen 3-4 éves korig meg is marad az ő részükről. Valamilyen mértékben később is, csak akkor már reálisabb képük lesz. Most még istenek vagyunk az ő szemükben- túlzás nélkül, a szó legkomolyabb értelmében használhatjuk ezt a hasonlatot most. Természetesen semmilyen vallásra ne gondoljunk, csak idézzük fel a minden kultúrában ott lévő mitológiai istenek világát! Milyenek ezek az istenek? Hát sokfélék, de elsősorban jók, nagyok, bátrak, erősek, védelmezőek, igazságosak, halhatatlanok, minden nehézségen felülkerekednek, egyszerűen mindenhatóak. Imádni lehet őket. Ki is vagyunk nekik szolgáltatva, bármit megtehetnek velünk, de meg is védenek mindig, ha kell. Ugye, még hosszan folytathatnám a sort…
Bizony, kisgyermekeink így gondolnak ránk, a legjobbat, a legszebbet! Talán sosem voltunk még ennyire idealizálva életünkben! Ennek számtalan bizonyítékát halljuk-látjuk nap mint nap az ő szájukból: „ az én apukám a legerősebb”, „legbátrabb”, az „én anyukámnak van a legszebb haja a világon”, „az én anyukámnak szebb hangja van, a legjobb sütit süti” stb. De elég, ha látjuk, milyen csillogó, csodáló tekintettel néznek ránk, hogy simogatnak, puszilgatnak, mikor már kicsit nagyobbak. Gyakran látjuk az óvodai rajzokon is: nagynak, erősnek, szépnek ábrázolnak minket. Gyakran még koronát is rajzolnak a fejünkre, vagy kardot a kezünkbe- főleg ha már sok meséskönyvet láttak. A gyerekrajzokon nagyon hangsúlyos: mi nagyok vagyunk, óriásiak, a fejünk gyakran az égig ér, belenyúlik a felhőkbe, ők pedig picik hozzánk képest, és ha már tudnak, nagy mosolygós szájat rajzolnak nekünk.
Pedig istennek lenni nem könnyű, és nem is mindig sikerül. Kiváltképp, ha közben véletlenül emberek vagyunk. Néha az istenek is, de főleg az emberek mérgesek, kiabálnak, csapkodnak, nem mindig igazságosak, sírnak, szomorúak…. kicsi földi lényeink ilyenkor megijednek, de ha ez nem gyakori vagy állandósul, nyugodjunk meg: bizalmuk meg nem inog egy percre sem. Sokszor még akkor sem, ha ennél súlyosabb dolgokra ragadtatják magukat az istenek… Mert mégiscsak istenek ők, bízni lehet bennük. Nagyon fontos, hogy amennyire csak tudunk, jó istenek maradjunk. Ugyanis ez a korai, rólunk alkotott kép alapozza meg gyermekünk általános biztonságérzetét és világba vetett bizalmát egy ÉLETRE.
Igen, elég súlyos kijelentések ezek, de nincs ebben egy szemernyi túlzás sem!
A korai években kialakított általános bizalmon, biztonságérzeten később már csak nagyon nehézkesen tudunk változtatni. Ilyenkor alakul ki bennük a stabil JÓ-ról alkotott fogalom, amit később saját magukra és másokra is alkalmazni tudnak. Ha ez a kép elég szilárd, csak akkor lesz képes megküzdeni a későbbi életkorban (kb. 3-4 éves kor) megjelenő SÖTÉT oldallal, és akkor tud helyesen különbséget tenni.
Mert az emberek földjén ugye jó és rossz is van, néha elkülönül, néha keveredik. Erre azonban a kicsi gyerekeknek még nincs szükségük, nincs képességük, hogy a rosszat értelmezni tudják. Ehelyett nyugtalansággal, félelemmel, szorongással reagálnak az istenek haragjára vagy a külvilágból rájuk zúduló negatív dolgokra. Emellett sajnos mélyen el is raktározzák ezeket a félelmetes élményeket, amelyek későbbi életkorokban megjelenő érzelmek, beállítódások, viselkedési-, kötődési zavarok formájában jelennek meg újból.
Egy pillanatra abba is belegondolhatunk, hogyan értelmezi egy kisgyerek az „istenek haragját”? Csak egyféleképpen tudja: biztos, hogy ő a bűnös, valamit rosszul csinál, amivel ezt kiváltotta, hiszen „a jóságos, mindenható, igazságos istenek nem kiabálnak ok nélkül, nem türelmetlenek velünk”. Még akkor is így van ez, ha pici és nem képes még gondolatokat megfogalmazni, érzés szintjén ez az egyetlen ötlete, még akkor is, ha a harag, hangos szó nem őfelé irányul. Egyébként a gyerekek később is erre a stabil következtetésre jutnak ilyen helyzetekben.
Vajon a tudomány meg tudja magyarázni mindezt?
Sajnos mára már kutatások hosszú sora bebizonyította, hogy a felnőttkori általános stresszkezelési stratégiáink, megküzdési képességünk erre az életkorra erősen visszavezethető biológiai elváltozásokkal is magyarázhatóak. Az általános stressz hatására felszabaduló hormonszerű anyagok, neuropeptidek termelődésének egyénre jellemző mennyisége és úgynevezett receptorérzékenysége (=kötődési helyek érzékenysége) ebben a korban alakul ki, aminek következtében később adott esetben sérülékenyebbek leszünk a normál élet kihívásaival is, de mindenekelőtt a fokozottabb stresszel szemben. Emiatt nagyobb eséllyel szenvedünk felnőtt korunkban a depresszió bizonyos fajtáitól, szorongásos betegségektől, sérülékenyebbek leszünk a traumákra, alvászavaraink lehetnek. Szélsőséges esetben, érzelmi válaszkészségünk és kötődési képességünk olyan mértékben károsodik, ami felnőttkorban bizonyos típusú személyiségzavarok kialakulásához vezet. Az ilyen betegek érzelmi, indulati reakcióikban maguk számára is kiszámíthatatlanok, társas kapcsolataikban hullámzóak, kötődéseikben instabilak, sérülékenyek vagy felületesek maradnak. Jó esetben pedig van esélyünk érzelmileg stabil, kiegyensúlyozott, ellenálló felnőttekké válnunk.
Mégsem az istenek birodalmában élünk!
Ahhoz képest, hogy habostortát ígértem… jött az ijesztgetés. Szó sincs róla! Azonban ha alaposan körbe szeretnénk járni ezeket a problémákat előbb-utóbb eljutunk a félelmetes dolgokhoz is, nem tudjuk kikerülni, hogy ne essen szó róluk..
Ennek ellenére mindenkinek azt tanácsolom, szülőként ne essen kétségbe, ne hibáztassa magát minden apróság miatt! Nem kell tökéletes isteneknek lennünk természetesen, csak elég jó szülőnek, akiben bízni lehet.
Elvégre emberek vagyunk. Mégiscsak.
Nagyon hangsúlyoznám, hogy a fenti felnőttkori kóros állapotok NEM 1-2 vacsora, szoptatás közbeni hangos szó eredményeképpen, vagy átmeneti anyai szorongás, bizonytalanságérzés miatt alakulnak ki! A legtöbb esetben súlyos események, traumák, tartós családi zavarok állnak fenn. Ha mégis úgy érezzük, valami nem jó, vagy kérdésünk támad, mindenképpen kérjük szakember tanácsát, semmiképpen sem gyötrődjünk egyedül!
Egyébként pedig gondoljunk arra a csodálatos világra, ami gyermekeink lelkében létezik! És bízzunk magunkban!
Vidám hétvégét kívánok Mindenkinek!
Jövő pénteken további nagyon izgalmas életszakaszokkal és kitérőkkel folytatjuk!
Üdvözlettel: Dr. Balázs Adrienn
Képek forrása: pixabay.com
A rajzot köszönjük barátnőnk, Melinda kisfiának, Daninak 🙂
Kommentek