Gyermekbántalmazás, gyermekkínzás, erőszak, elhanyagolás. Mi, anyukák, ha ezt halljuk a hírekben vagy ezt látjuk a szalagcímben a médiában, újságokban, sokszor elkapcsolunk, nem olvassuk el. Nem akarunk hallani róla, nem akarjuk látni, egyáltalán nem is akarunk tudni ilyen szörnyűségekről… a szívünk elszorul, az jár a fejünkben, hogyha valami tragédia történik velünk vagy a családunkkal, és a gyermekünk kikerül a védőszárnyaink alól, ez akár vele is megtörténhet… Hiszen ki tudja,milyen közegbe kerülne, milyen emberek közé??? Ennek pedig a lehetőségét sem bírjuk elviselni, hiszen azonnal potyogni kezdenek a könnyeink, és fizikai rosszullét kerülget bennünket. Így egyszerűen kizárjuk a tudatunkból az ilyen dolgokat. Ez a könnyebb út.
Image courtesy of artur84 / FreeDigitalPhotos.net
Pedig MUSZÁJ tudnunk arról, hogy ilyesmik TÖRTÉNNEK hazánkban is. MUSZÁJ, hogy felismerjük a jeleket és segíteni tudjunk az elszenvedő gyermekeknek. Több részből álló, felkavaró sorozatunk következik a gyermekbántalmazásról, szakértők és jómagunk szedjük össze tudásunkat, hogy a jövőben minél kevesebb szörnyűség forduljon elő.
Pszichiáter szakértőnk írása következik.
———————————————————————————-
A tanúk is bűnrészesek
Ma ismét nem egy szorosan vett pszichiátriai problémakörről lesz szó, viszont fontosságát és következményeit tekintve, úgy érzem felülmúl bármi egyéb témát. A mentális egészségügyben túlzás nélkül- naponta előbukkanak a következő fogalmak: gyermekbántalmazás, gyermekkorban elszenvedett fizikai és lelki sérülések, trauma, abúzus (=visszaélés). Mind a gyermekpszichiátriában mind a felnőttekkel kapcsolatban. A témakör olyannyira szót érdemel, hogy több részletben és több oldalról is körbejárjuk majd folytatásos cikksorozatunkban a következő hetekben.
Agyonvertek egy kétéves kislányt
A múlt hét végén szörnyű hír sokkolta a magyar lakosságot: többszörösen elszenvedett fizikai sérüléseibe belehalt egy tápiószelei kétéves kislány, életét már nem tudták megmenteni a Heim Pál Kórházban. Amennyire tudom, az ügy körül még mindig hírzárlat van, de az előzetes információk alapján sérüléseit valószínűleg a vele együtt lakó nevelőapja okozta. A ma esti híradó a 3 szigetszentmiklósi kisgyerek esetétől visszhangzott, akiket éveken keresztül fizikailag és szexuálisan bántalmaztak a saját szüleik, míg néhány év elteltével végre napvilágot látott az ügy, és a gyerekek nevelőszülőkhöz kerültek. A szomszédok, helybeliek nyilatkoztak: „igen, már régóta látják, hogy baj lehet, több erre utaló jel is volt”. A családsegítő szolgálat is kiszállt korábban a családhoz. De?????
Fölösleges ezen vitatkozni, kit „sokkol” és kit nem. Tudatosan vagy tudattalanul mindenkit sokkol egy ilyen hír. A különbség abban lehet, hogy mennyire akarunk/tudunk érzelmileg bevonódni egy ilyen szörnyű eseménybe. Teljesen érthető, hogy a gyerekes szülők nagy része, és sok más jóérzésű ember rosszul van ezek hallatán, sőt el sem tudja olvasni az ilyenekkel foglalkozó cikkeket, vagy elkapcsolja a tévét. Igen, ezek a fajta hírek nagyon rossz érzést keltenek- azért hangsúlyozom, mert ennek jelentősége van (lásd alább)! A közelmúltból eszünkbe juthat Szita Bence és a halálra éheztetett, „fényevő” szülők kisgyerekének esete is, de lehetne még a sort folytatni.
Naponta 20 gyereket bántalmaznak Magyarországon
A gyermekek bántalmazásának, elhanyagolásának kérdése az utóbbi évtizedekben került jobban előtérbe. A bántalmazást sokszor nem könnyű felismerni, csak a legszélsőségesebb esetek látnak napvilágot. Becslések szerint Magyarországon 1 felismert gyermekbántalmazási esetre 25 rejtett eset jut. A gyermekvédelmi jelzőrendszer működése során évente több ezer, 2011-ben 7300 gyermek családon belüli bántalmazására derült fény, vagyis naponta 20 érintett gyermekről szereztek a szakemberek tudomást. Vannak gyermekek, akik ellen évente többször követnek el erőszakos cselekményt, így a gyermekjóléti szolgálatok által kezelt problémák száma a bántalmazott gyermekekénél magasabb, tavaly több mint 13 ezer volt. A gyermekbántalmazás és az elhanyagolás meghatározása, a súlyosságának eldöntése és az ebből adódó eljárások megindítása az ország mintegy 800 gyermekjóléti szolgálatának felelősségteljes feladata. A gyermekjóléti szolgálatok által ismertté vált erőszakos cselekmények legnagyobb részénél, az érintettek 85 százalékánál a szülő bántalmazta a saját gyermekét. A családon belül bekövetkező események 65 százaléka lelki, 32 százaléka testi, 3 százaléka szexuális erőszak.
„..vagy szemtanúja”
A gyermekbántalmazásnak több fajtája létezik: fizikai-, érzelmi bántalmazás, szexuális visszaélés. Súlyosság tekintetében a spektrum széles. Azt azonban leszögezhetjük, hogy a súlyos esetek mögött sokszor hosszas, de valamilyen előzmény mindig áll, nem egyszeri történésekről beszélünk. Tehát vannak jelek.
Ez a KSH definíciója:
| Definíció: Gyermekbántalmazás: A gyermekbántalmazás: valaki sérülést, fájdalmat okoz egy gyermeknek, vagy szemtanúja, de nem akadályozza meg, illetve nem jelenti. A gyermekbántalmazás érheti a gyermeket családon belül, illetve családon kívül. Fajtái: érzelmi, fizikai, szexuális Érzelmi bántalmazás: Az a rendszeres, hosszú időn át tartó érzelmi rossz bánásmód, amely súlyos, és tartósan káros hatással van a gyermek érzelmi fejlődésére. Fizikai bántalmazás: Az a szándékos cselekedet, vagy gondatlanság (ütés, rázás, mérgezés, égés, fulladás, közlekedési baleset) amely a gyermek fizikai sérüléséhez, halálához vezet(het) Szexuális bántalmazás: A gyermek bevonását jelenti olyan szexuális aktivitásba, amelyet a gyermek nem képes megérteni, felfogni, amihez nem tudja, vagy nem akarja érdemi beleegyezését adni, vagy amelyre a gyermek koránál, fejletségi állapotánál fogva nem érett. |
| Definíció forrása: Adatok forrása: valamennyi körzeti védőnő, az ÁNTSZ fővárosi, kerületi, városi intézetének vezető védőnője; ESZCSM 1003 sz. r. Védőnői jelentés összesítője. |
| A definíció érvényessége: 1980.01.01. – |
A hivatalos definíció is kihangsúlyozza a szemtanúk bűnrészességét!
A traumát (értsd fizikai vagy lelki) átélt felnőttek, gyerekek esetében a károsodást nem mindig a közvetlen következmény, hanem a szemtanúk segítségtől elzárkózó, hátat mutató magatartása okozza. Az áldozat/ gyerek úgy érzi, egyedül maradt, nincs segítség, hiába látják mások is pl. egyéb családtagok, ovónéni, tanárok, ismerősök, SZOMSZÉDOK, boltos néni, barátok szülei stb. nem tesznek semmit. Különösen így van ez a szexuális traumák vagy egyéb lelki traumák esetén (erről a következő részekben írok). Fizikai traumák esetében is hangsúlyos ez a mechanizmus: a gyerek még kiszolgáltatottabbá válik azáltal, hogy mások is látják/láthatják mi történik velük, mégsem segítenek, így a testi sérülésekre nagy adag lelki is rárakódik. De még mekkora!
Image courtesy: artur84, www.freedigitalphotos.net
„Nincs közünk hozzá” avagy a közösségi elhárítás
Napjainkban divatos lett a diszkrét elzárkózás a mások életét illetően. Nem kíváncsiskodunk, nem kérdezünk, nem avatkozunk bele semmibe. Illetlenség, tapintatlanság, „nincs közünk hozzá” stb. kifogásokra hivatkozva. Persze nem mindegy, miről van szó… Itt most nem bocsátkoznék példák ezreibe, amikor igenis alapvető lenne a másokkal való törődés, odafigyelés. Az eredeti témánk most a gyermekbántalmazás. Így mondjuk. A hivatalos médiában ezúttal is ezt a fogalmat használták, arra hogy egy kétéves gyereket a szülei, szó szerint agyonvertek. Még rosszabb így leírva/kimondva, ugye? Persze a hivatalos megnevezések sosem a legdurvább módon vannak megfogalmazva, de ismerjük el, használni is így szeretjük a legjobban. Miért? Mert ezáltal is tompítjuk a helyzet súlyosságát.
Az ember lelki működésben a túlélés érdekében rengeteg ún. elhárító mechanizmus működik. Egyik ilyen a tagadás. Amit nem akarunk, vagy fájdalmas elfogadni, meglátni, az nincs, nem létezik. Így sokkal könnyebb: nemhogy megoldani, szembenézni sem kell a problémával.
Így működik ez közösségi szinten is. Ilyen dolgokban pláne. Még akkor is, ha sokan felhördültek most. Mi szakemberek nap mint nap találkozunk ezzel, amikor traumán átesett felnőttek vagy gyerekek hosszas terápiáján dolgozunk.
A szemtanúk olyannyira szeretik tompítani a dolgok élét, hogy a végén még maguk is elhiszik, hogy nem, nem láttak semmit, nem hallottak soha semmit, nincs fogalmuk sem hogy történhetett ilyesmi.
Hallhatjuk is, amikor a média szívesen megszólaltatja a falubelieket, ismerősöket, rokonokat: mondják meg, ugyan mit láttak, milyennek ismerték a családot stb. Hányszor halljuk ezt: „meg vagyunk döbbenve, jóravaló embereknek tűntek, nem hallottunk soha egy hangos szót sem”.
Biztos vannak erre rímelő kivételek is. De legszívesebben azt mondanám: „ugyan már”! Az ilyen súlyos kimenetelű történéseknek mindig vannak előzményei! Olyan szülők, akik sosem szokták, nem verik agyon a gyereküket először, véletlenül, egyszeri alkalommal! Ezt senki sem gondolhatja komolyan…
A másik amit leszögezhetünk: mindig vannak szemtanúk is! Szinte mindenkinek vannak szomszédai! A gyerekeknek általában vannak barátai, azoknak szülei, vannak óvónénik, tanárok, akik észrevehetnek sok intő jelet! Biztosan állítom: az esetek legtöbbjében észre is vesznek! De jobb a dolgokat elhessegetni, meggyőzni magunkat, hátha nincs igazunk, rossz a megérzésünk. Hátha a gyerek tényleg leesett a lépcsőn. Vagy nagyon szégyenlős lett hirtelen, azért nem vetkőzik le a tornaórán. Vagy az amúgy szelíd gyerek azért verekszik az oviban, mert olyan korszakát éli. Vagy azért ijedős, mert olyan típus stb. A szomszédok is sokszor úgy gondolják: „minden családban van hangos szóváltás” stb. Mások azt gondolják, a gyerek a szülő tulajdona, azt csinál vele, amit akar, vagy nem szívesen avatkoznak mások dolgába, még akkor is, ha nyilvánvaló, mi folyik.
Így működik az elhárítás-tagadás közösségi szinten. Ez lévén –hangsúlyozom- természetes emberi működésmód, közösségi szinten is az, így valamelyest érthető. De attól még nem helyes, ugyanakkor jól fejleszthető. Pozitív példaként tudom itt említeni Angliát, ahol jelenleg is dolgozom, és feltételezem, még több nyugat európai országot felsorakoztathatunk, ahol az emberek kiválóan tájékozottak ilyesmi dolgokban. Angliában például mindenki tudja, mit jelent a „szexuális abúzus” és azt is, hogy mennyire gyakori. Kiválóan működik a társadalmi vészcsengő, és azonnal reagálnak a „mentőalakulatok” is, azaz a gyermekvédelmi és egyéb szociális hálózatok.
Lehetne így Magyarországon is. De ahhoz arra van szükség, hogy kicsit jobban figyeljünk és TEGYÜNK is egymásért. Felejtsük el: NEM, NEM divat az elzárkózás! És hosszú távon sem kényelmes, mert nem tesz jót a lelkiismeretünknek.
Visszakanyarodva azokra szülőkre, akiknek fájdalmas az ilyen hírekkel szembesülni, és úgy érzik tehetetlenek… Megértem őket. Valamilyen szinten valóban nincs befolyásunk erre. De akkor is tartsák észben ezeknek a létezését, lehetőségét és pláne tudjanak a gyakoriságáról, természetéről. Akik pedig torzítanak, mentegetik az agresszorokat vagy bagatellizálnak, azok részt vesznek a társadalmi elhárításban. Társadalmi szinten is szükség van a tanúkra!
Egyébként az európai statisztikai adatok szerint a gyermekbántalmazás Európában társadalomtól, kultúrától és gazdasági mutatóktól függetlenül az országok között egyenlő arányban fordul elő. A különbség csupán a beavatkozás hatékonyságában van. Pozitívumként viszont megemlítem, hogy a társadalmi-kulturális fejlődés, ami az idővel előrehaladó, egyre kedvezőbb adatokkal szolgál, azaz régen magasabbak voltak a mutatók, ma egyre kevésbé bántjuk a gyerekeket!
Nem tudhatjuk- legalábbis én nem tudom- hogy voltak-e szomszédok, ismerősök, akik befolyásolhatták volna a tápiószelei kislány tragédiáját. A szigetszentmiklósi- esetben voltak sajnos. Nem vagyunk tehetetlenek, ha nem akarjuk!
NE FORDÍTSUNK HÁTAT!
Ez a téma olyannyira szerteágazó és súlyozott, hogy egész könyvek íródnak róla, még akkor is, ha csak érintőlegesen közelítjük is meg. Így következő cikkeinkben Orsival és Évivel ( a blog szerzője/lektora) részletesebben is kitérünk, hogy magánemberként, esetleg szakemberként milyen figyelemfelhívó pszichés-, vagy testi tüneteket vehetünk észre. Hova fordulhatunk, ha ilyet látunk? Röviden kitérünk a bántalmazók és áldozatok pszichés működésmódjára, a családon belüli erőszak sajátságaira, a különféle visszaélések természetére, következményeire és terápiás lehetőségeire.
Üdvözlettel:
Dr. Balázs Adrienn
Forrás: Központi Statisztikai Hivatal www.ksh.hu
Képek forrása: pixabay.com, freedigitalphotos.net
Kommentek