Bizonyára a Te környezetedben, baráti körödben is vannak anyukák, akik mellől egyszerűen lelépett a férjük/párjuk, egy- két, nemegyszer több kisebb- nagyobb gyermeket hagyva maga után. Nem érdekli őket a gyerek tovább, nem jelentkeznek, minimális tartásdíjat sem hajlandóak fizetni, egyszerűen szinte megszűnik az előző életük számukra, sajnos a gyerekekkel együtt…Sokszor ezek az anyukák csinosak, igényesek, ápoltak, okosak, nemegyszer gyönyörűek és bombanők. És mindenki értetlenül áll a történtek előtt: az anyuka, a gyerekek, a szülők, barátok, barátnők…
Mindig próbálom megérteni, mi lehet ennek a magyarázata. Nem gondolom hogy ez minden körülmények között a férfiak hibája, de mégis az Ő döntésük. Lehet, hogy a szerelem elmúlt, de egy gyerek nem játék, amit elhajítunk a sarokba ha meguntuk. (Mondjuk egy feleség sem szerintem, de ez már egy másik bejegyzés témája lenne).
És az anyuka ott áll, a kérdező, síró, semmit sem értő gyerek(ek)kel, sokszor maga is összetörten és a földbe taposottan. De valamit tenni kell, az élet megy tovább, és el kellene magyarázni a gyermeknek, mi történt. Úgy, hogy közben a gyermek a lehető legkevésbé sérüljön.
Pszichiáter szakértőnk írása következik, egy igaz történet amelyből kiderül, a kedves apukák ilyen döntése egy életre befolyásolhatja a gyermekeik életét. Egy kicsit szomorúbb hangulatú írás következik, de ígérjük, fogtok megoldásokat is kapni a következő posztokban, hiszen nemcsak az elméletre, de a gyakorlati megoldásokra is koncentrálunk itt a Mami Gyógyít blogon.
——————————————————————————————————————————
Apa elment. Itthagyott minket…
Ma megint kényelmetlen témáról lesz szó…
Statisztikát most nem írok, és az okokat sem taglaljuk, az külön is megér egy-két misét. Legyen elég mára az a tény, hogy a családi felbomlások és válások száma a kisgyerekes családokban az utóbbi években robbanásszerűen megnövekedett, kicsit gyakrabban a második gyermek születése után. A kilépő felek néhány kósza kivétellel mindig az apukák. Egy következő írásban a miértekre is kitérek, ugyanis nagyon hangsúlyos témáról van szó. Eszünk ágában sincs a férfiakat hibáztatni, inkább megpróbáljuk körbejárni és megérteni ezt a helyzetet. És főleg azt, hogy mi nők még ezen a téren is nagyobb felelősséggel bírunk akár tetszik, akár nem. Véleményem szerint.
Image courtesy of Sura Nualpradid / FreeDigitalPhotos.net
Most viszont kezdjük ott, hogy már megtörtént… elvégre ez a legégetőbb helyzet. Mi legyen? Mit mondjunk a gyereknek? Vagy melyikünk? És egyáltalán hogy viselkedjünk, sírjunk-e előtte, vagy csak este, ha nem látja? Vagy ne mondjunk semmit, füllentsük azt, hogy apa majd hazajön? Mekkora kárt okoz ez egyáltalán egy gyerekben? Melyik a rosszabb, ha együtt maradunk, vagy szétmegyünk? Mi lesz ezután? Milyen lesz így a gyerek apaképe? Egyáltalán hány évesnek kell lenni, hogy mindezeket megértse?
Igen, ezer és megannyi hasonló kérdés felmerül egy felelősséggel bíró szülőben.
Már említettem, hogy én elsősorban a felnőtteken keresztül tudom megközelíteni a hajdani gyerekkori sérüléseket, lévén felnőtt pszichiáter vagyok.
Most egy régi páciensem története jut eszembe. Elmesélem! Véletlenül sem elrettentésként, inkább szemléltetésképp! Mondjuk nem is különösebben elrettentő. Emlékszem, már annak idején is nagyon érdekesnek találtam, ráadásul most végképp a témánkba vág. Szóval lássuk, milyen irányt vehetnek a dolgok néha!
(A neveket, körülményeket az orvosi-, és médiaetikára tekintettel megváltoztattam.)
Judit, aki utálja a hóembereket
Judit egy mellnagyobbító plasztikát követően került a pszichiátriai osztályra, ugyanis a műtétet követő hetekben annyira erős fájdalmai voltak, hogy véleményem szerint az már önmagában is elég lett volna egy depressziós epizódhoz. Merthogy depressziós lett: úgy érezte, vége mindennek, ő szépülni készült és most egy rakás csőd- mondta ő. Az ágyból sem volt kedve már felkelni, csak sírt, étvágya nem volt, az arca püffedt, a szemei karikásak voltak a kialvatlanságtól. Viszonylag hirtelen jött ez az egész, nem nagyon volt előzménye- mondta akkor. Amellett el sem tudta képzelni, hogy valaha még ágyba bújjanak a férjével. Pedig hát ezért volt ez egész műtét meg minden… Judit természetesen kapott antidepresszánst, aminek köszönhetően pár hét múlva a hangulata is javulni kezdett. Az osztályon nem túl sokat, csak 1 hetet töltött, ha jól emlékszem. Már ez elején tudtam, amikor mesélt magáról, hogy biztosan nem lesz elég neki a hangulatjavító gyógyszer, mint ahogy a betegek többségének egy visszatérő depresszió esetén nem elég. Általában mélyebbre kell ásni és gyakran hosszabb pszichoterápiás munka is szükséges. Szinte mindig a gyerekkorig, néha meglepően korai életkorokhoz lyukadunk ki, amiről azt hisszük, hogy már emlékeink sincsenek. Na, hát Judit is nagy hévvel fogott bele a mesélésbe és már az első beszélgetés végére, néhány célirányos kérdéssel általam is terelgetve, maga is megdöbbent, honnan erednek a bajok néha. „Nem is gondolta volna…”
Image courtesy of Ambro / FreeDigitalPhotos.net
Ötéves volt, amikor az apukája elköltözött tőlük, összejött egy kolléganőjével. Túl sok részletre nem, de arra emlékezett, hogy az anyukája sokáig mondogatta, hogy „ha jól viselkedsz kislányom, akkor apa talán majd hazajön”. Persze nem csinált ő semmi rosszat addig sem, de valahogy ez a családi szállóige alakult ki náluk. Foszlányosan arra is emlékezett, hogy ő tényleg mindig várta az apukáját, egész sokáig, éveken keresztül, még akkor is, amikor már nem mondogatta ezt az anyukája. Nem emlékezett rá, hogy anyukája vajon sírt-e a kezdeti időkben, de arra igen, hogy ő Judit, nagyon sokszor meg volt zavarodva, hogy akkor most mi lesz: hazajön-e apa még valaha vagy nem. Fantáziált arról, hogy majd együtt építenek hóembert, ahogy korábban, mert az „apja akkora gombócokat tudott gurítani, mint senki más”.
A beszélgetés alatt saját maga rácsodálkozott, hogy jéé, amúgy most mennyire utálja a hóembereket… és egyáltalán a telet is. Január volt, amikor elköltözött az apukája.
Image courtesy of Simon Howden / FreeDigitalPhotos.net
Sajnos a rendszeres láthatás nem valósult meg, mert az apja az ország másik végébe költözött, így csak nagyon ritkán találkoztak. Viszont Judit részéről annál nagyobb készülődés övezte a ritka találkozásokat. Például nagyobb ünnepekkor, amikor meglátogatta az apját és annak új családját emlékezett rá, hogy még külön ruhákat is vettek együtt neki az anyukájával erre az alkalmakra. Nem meredek azt állítani, hogy Judit sorsa már itt speciális irányt vett. Kialakult benne egy egészen mélyen gyökerező bizonytalanság a férfiakkal kapcsolatban: „visszajön vagy nem? Én tehetek róla? Tehetek érte még valamit? Mindig szépnek, jónak kell lennem, mindent meg kell tennem, hogy ne hagyjanak el, mint az apám.”
A bizonytalanság, mint tudjuk a felnőtteknél is óriási energiákat emészt fel. A gyerekeket meg méginkább kimeríti, összezavarja. Arról nem is beszélve, hogy már korán beléjük ívódik ez a rutin, hogy „nem kell elfogadni, ami valójában történik, helyette áltassuk magunkat”. (megj.: egyébként ez az altatás szó régies formája). Judit anyukája néhány év múlva újból férjhez ment, van egy féltestvére is. Szerinte boldog gyermekkoruk volt az új nevelőapukájával együtt, nem emlékszik, hogy bármi szomorúság érte volna őt később.
Image courtesy of marin / FreeDigitalPhotos.net
Judit nőként egész életében nagyon sokat adott magára, mindig csinosan, a legutolsó divat szerint öltözött, mindene kifogástalan volt mindig is. Egyébként kozmetikusként (!!!) dolgozik. Elmesélte, hogy fiatalabb korában két depressziós epizódja is volt, mindkét alkalommal szakítást követően- amikoris a pasik léptek le. A második alkalommal még öngyilkosságon is gondolkozott, olyan rosszul volt- akkor a barátja megcsalta. A házassága kiegyensúlyozott, boldog- mondta, „néha nem is hiszi el, hogy ezt megérdemli”… Most hogy már két gyereket szült, úgy gondolta, megcsináltatja a mellét is. A beszélgetés végén kiderült, hogy a férjével kicsit eltávolodtak mostanában egymástól, bár ő nem gondol semmi rosszra… Mégis úgy gondolta, megcsináltatja a mellét…
Image courtesy of photostock / FreeDigitalPhotos.net
A többit már én teszem hozzá gondolatban: talán az aktuális párkapcsolati eltávolodás nem aktiválta benne a régi, mindig ott lakozó félelmet, hogy most őt is elhagyhatja a férje, mint annak idején az apja? Véleményem szerint komoly szerepe lehetett ennek a régi veszteségnek a mostani depressziójában: „mindent megtettem, még a mellemet is megcsináltattam, mégse vagyok elég jó, lehet, hogy elhagy a férjem”. A régi családi szállóige mintegy rutinná csontosodott benne és ott kiabált egész életében: „ha jó leszel, apa visszajön= ha mindig kifogástalan a kinézeted, akkor nem hagynak el a férfiak= ha most szép melled lesz, akkor nem megy el a férjed”. Úgy tűnt nekem, Judit aztán egész életében mindent innen próbált megközelíteni, anélkül hogy tisztában lett volna vele. Még a foglalkozása is szépítész… Fel tudta idézni, hogy mennyi készülődés övezte mindig az apukájával való találkozásokat… és folytatom én: aztán mennyi tudattalan csalódás kísérte: „hiába minden, hiába vagyok szép, jó, okos, hiába vettünk anyuval új ruhákat, apa mégsem jön vissza”.
Nagyon gyakran látunk ilyesmit, hogy sok depresszió hátterében régi, gyerekkori, nem kellően elgyászolt traumák állnak, amik akár egész életünkben végigkísérhetnek, és marionettbábuként mozgatnak bennünket anélkül, hogy tudnánk. Judit esetében is nyilvánvaló volt: a két korábbi depresszióját is párkapcsolati szakítás okozta, mert ő nagyon sérülékennyé vált ezen a téren, hiába volt mindig szép, okos, jó, mégis elhagyták. Az aktuális állapota körül is valami hasonló fenyegtés lebegett, amit egy műtéti tortúra az összes szorongással, fizikai fájdalommal együtt csak még súlyosabbá tett és mindez együtt egy depresszióba torkollott. Nem az volt elsősorban a káros, hogy apukája elköltözött, hanem az, hogy ő hosszan, tudattalanul reménykedett, azt hitte, a „jóságával, csinosságával” vissza tudná hozni. Kiemelném a boldog házasságával kapcsolatos elszólását is, mint kulcsmondatot: „nem is hiszem el néha, hogy ezt megérdemlem”. Igen, egyszerűen nem hiszi, hogy ezúttal mégsem hagyják el, és teljes családban élhet. Ugyanis nem ez az ismerős.
Láthatjuk, hogy szülőként egy apró, átgondolatlan, akár önmagunknak ismételgetett elszólás is mekkora hatással bír akár egy gyerek egész későbbi életére.
No de nem könnyű helyzetről beszélünk! Nehéz ám a gyereknek bármit is mondani, ha mi magunk is padlón vagyunk. Nem könnyű ez sehogy. De akkor is túl kell lennünk rajta, akár sírással és dühvel, de egyértelmű, magunknak és a gyerek felé is őszinte kommunikációval. Következő írásomban elmondom, konkrétan hogyan. Mit, mikor, ki, és hogyan mondjon el a gyerkőcöknek, hogy a lehető legkisebb kárt okozzuk.
Judit egyébként a kórház után járt még egy pszichológushoz hogy megrágják mindezt. Amikor néhány hónap múlva láttam, teljesen jól volt. Egyébként a férje nem akart elköltözni (mint kiderült, csak munkahelyi stressz okozta az elhidegülést). Viszont Juditban egyre csökkent a megfelelési vágy, már nem feszítette annyira. Egyszer smink nélkül, lenőtt hajjal ugrott be receptért, magyarázkodott is. De én nagyon örültem neki…
Jövő héten folytatjuk!
Üdvözlettel: Dr. Balázs Adrienn
Kommentek