Örömmel jelentjük be, hogy megújul a Pszicho Péntek lelkizős rovatunk, ugyanis egyik kedves barátnőnk személyében pszichiáter szakorvos csatlakozott a Mami Gyógyít blog csapatához. Fogadjátok őt szeretettel! Most az ő írása következik, és ezentúl péntekenként izgalmas gyerek- felnőtt pszichés témákkal jelentkezünk Adrienn segítségével, aki a CSALÁD szempontjából közelíti meg a gyermekek és a felnőttek pszichés problémáit.
Mivel nagyon izgatottak vagyunk mind, így most nem várunk péntekig a bejegyzéssel.
🙂
Dr. Balázs Adrienn vagyok, felnőtt pszichiáter szakorvos. Elsősorban felnőttek lelki betegségeivel, problémáival foglalkozom a munkám során. Ám a felnőttekkel kapcsolatban ugye, ha valamit biztosan tudunk az életről, akkor az az, hogy a gyerek, akit a VALAMILYEN felnőtt szülei VALAHOGYAN felnevelnek, egyszer majd VALAMILYEN felnőtté válik, akinek szintén gyereke lesz, vagy esetleg éppenhogy nem.
Egy kedvenc idézetem:
“A gyerekek olyanok, mint a nedves cement. Bármi, ami rájuk hullik, nyomot hagy.” Haim Ginnott (1922–1973), izraeli gyermekpszichológus és pszichoterapeuta
Ez a két állítás egyben össze is foglalja a Pszicho Péntek rovat küldetését és előre beharangozható témáit.
Elsősorban a család színterén belül közelítjük meg a dolgokat, ahol mind a gyerekek, mind a szülők pszichés gondjai, betegségei jól látható, de gyakrabban maszkírozott formában ott pusztítanak, és a család minden egyes tagjának pszichés folyamatait befolyásolják. Kitérünk jellegzetes, betegségektől független családi működésmódokra, amik természetesen a gyerekek lelkiállapotára, fejlődésére, majdani személyiségére, életvitelére komoly hatást gyakorolnak. Szó lesz majd gyerekek különböző életkorokban megjelenő tipikus, gyakori lelki problémáiról, betegségeiről, amik a szülőket, családot is komoly feladat elé állíthatják. És hogy teljes legyen a kép: ahhoz, hogy a gyermekünket megértsük, egészséges felnőtté neveljük, emlékeznünk kell a saját gyermekkorunkra. Már ha tudunk, ugye… Mi magunk miért vagyunk olyanok, amilyenek, miért küzdünk bizonyos lelki problémákkal, vagy miért van jellegzetes beállítódásunk bizonyos témákkal kapcsolatban, és miért marad számunkra ez észrevtélen? Mert gyakran az marad. Főleg ez az utóbbi téma nagy kedvencem és egyik fő érdeklődési területem. Így erről később még sok szó esik.
Szemléltetésképpen most elmesélek egy hétköznapi történetet…
A minap egy McDonald’s-ban játszódó jelenetnek voltam tanúja véletlenül: a szomszéd asztalnál egy anyuka és saccra 5 éves körüli túlsúlyos kislánya ült. Az anyuka gondterhelt arccal mélyedt az okostelefonja kijelzőjébe már vagy 5-8 perce, tulajdonképpen végig, amíg ott ültek… A kislány eközben lassan csipegette a tálcáján lévő ételt, de szemmel láthatóan inkább társaságra vágyott az étel helyett: játszott és beszélgetett a sültkrumplikkal = szórakoztatta MAGÁT. Hirtelen anyuka, aki ugyan nem vásárolt magának ételt, átnyúlt a kislány tálcájára és bekapott onnan egy sültkrumplit a telefonjából mindeközben fel sem nézve. A kislány arca egy pillanatra feldrült és játékos-vitatkozós hangon felkiáltott „Anya ne vedd el, neeem, neeem adok belőőőleee”- az arca ezalatt ragyogott, örült= Anyukája végre őfeléje nyúlt, most alkalma van legalább egy mondatot szólni hozzá. Anyukája erre éktelen dühvel, ami nyilvánvalóan az okostelefon kijelzőjén üzengető akárkinek szólt- rárivallt: „de kis önző, gonosz vagy, én is éhes vagyok, azt hiszed minden csak neked jár??”…… A kislányt ez a váratlan, intenzív harag szinte sokkolta, először csak megszeppenve, majd remegő szájjal és könnyben úszó szemekkel szélsebesen, két kézzel tömni kezdte a szájába a sültkrumplit.
Feltételezem, ilyen vagy hasonló anyai reakció nem először fordult elő náluk… Milyen üzenete van ennek a történetnek? Mert abban egyetérthetünk, hogy van, nem is kevés!! Gondolkodjatok el ezen egy kicsit, és a a cikk végén visszatérek rá…
Igyekszem majd, hogy a legtipikusabb problémákra választ kapjon az érdeklődő szülő. Akár gyakori, sokakat érintő hétköznapi gondról, akár betegségekről legyen is szó.
Régebben elcsépeltük, de ma már kutatások százai támasztják alá újból, és mi szakemberek nem győzzük hangsúlyozni, hogy a felnőtt pszichiátriai betegségek egy része( jó része!!), illetve az erre hajlamosító tényezők a gyermekkorból erednek. A gyerekek minden apró lelki rezdülésünket megérzik és reagálnak rá. Gondoljunk csak bele, mi történik, ha apró rezdüléseknél nagyobb és tartósabb nehézségek is előfordulnak az életünkben… mit ahogyan a legtöbb család életében akadnak ugye gondok. Jó esetben átmenetiek, és szembetűnőek, amit felismerünk és megoldunk, vagy természeténél fogva magától elmúlik. Rosszabb helyzetben állandósul egy magunk és a gyerekek számára is nehezen elviselhető és súlyosan romboló állapot. Amihez persze a gyerekek kiválóan alkalmazkodnak, lévén a legrugalmasabb, legteherbíróbb kis lények ők. De hát milyen áron? Milyen felnőtté válnak majd ők? Hogyan érzik magukat gyermekkorukban, aztán majd egy életen keresztül? Hogyan viszonyulnak majd ők is a saját gyerekeikhez? Lesznek-e pszichés betegségeik, mint például a depresszió, evészavarok, elhízás, alvászavar, nehézségek a párkapcsolataikban, házasságukban, munkájukban és még hosszan sorolhatnám. Hogyan jelennek meg az ilyen betegségek előhírnökei már gyermekkorban, amit akár fel is ismerhetnénk? Ilyenek például a viselkedészavarok, depresszió, szorongások- 1000 féle köntösben, fóbiák, félelmek, a tipikusan serdülőkorban induló evészavarok (az anorexia mindig, gyakran a bulímia is), önkárosító magatartás (drog, alkohol) . De nyugodjunk meg, nem mindennek, mi szülők vagyunk az okai, más gyermekkori zavarok is léteznek, amiknek az okairól még keveset tudunk. Ezek is sokak életében jelen vannak és meg kell velük küzdeni valahogyan. Csak néhány: a figyelemhiányos hiperaktivitás zavar= ADHD, autizmus, tic- zavarok.
Na és mi a helyzet velünk, felnőttekkel? Hát az, hogy egyáltalán nem mindegy, mi hogyan érezzük magunkat! Néha nekünk is vannak a gyermekeinktől független pszichés problémáink. Bennünket is értek súlyos veszteségek, traumák gyermekkorunkban vagy később (korábbi terhességek elvesztése, meddőség kezelésének hosszas tortúrája, szülés utáni depresszió, válás és az ezzel járó átmeneti vagy tartós lelki diszkomfort, halálestek stb.). Nem mindig egyszerű ezeket felismerni vagy emlékezni rájuk. Egyvalami biztos: valamilyenek lettünk és valahogyan viszonyulunk a gyermekeinkhez és párkapcsolatunkhoz, munkánkhoz.
Nagyon fontos hangsúlyoznunk, hogy a szülők egyéni pszichés betegségei, problémái, jellegzetes beállítódásai, nagyon gyakran a gyerekeken és a párkapcsolaton keresztül, álruhában jelennek meg, csak így tudunk velük találkozni mi saját magunk is!!! Ezt később még jól körbejárjuk!
El kell hinnünk azt, hogy gyermekeinknek az egyik legfontosabb, hogy mi, szülők jól érezzük magunkat, boldogok legyünk. Ők is akkor lesznek gondtalan, vidám, felszabadult gyerekek és majdani kiegyensúlyozott, érzelmileg stabil felnőttek. De mindannyian tudjuk, hogy ez azért nem olyan könnyű… Szakszerű támogatással azonban nem lehetetlen, bármilyen nehéz helyzettel nézünk is farkasszemet. Vegyük észre és kérjünk segítséget!
Ezeknek a problémás helyzeteknek, betegségeknek, szekrényben ülő csontvázaknak a felismerésében szeretnék segíteni, és valamiféle útbaigazítást nyújtani, mikor és hová forduljunk, ha baj van. Igyekszem majd a fentihez hasonló jellegzetes történetekkel, praxisból vett valódi esetekkel illusztrálni az aktuális témáinkat. És gondolom, már kitaláltátok, hogy intenzíven fogunk ugrálni gyermekkor és felnőttkor között.
Végül dióhéjban csak néhány felvetés a fenti történetünk kapcsán: A kislány már így is elég duci, vajon miért? Elképzelhető-e, hogy később is így működik majd: eszik majd bánatában, örömében? Itt megjegyzem, hogy ez rengeteg embert érint, időszakosan mindenkit. Vajon miért van az evésnek ekkora hatalma felettünk? Lehet-e egy ötéves „önző” vagy „gonosz”? Tehet-e róla, hogy anyukája sajátmagának nem, csak neki vett sültkrumplit és hamburgert a Mekiben? Vajon egy gyereknek lehet-e emiatt lelkiismeretfurdalása, főleg ha mondják is neki… ? Van-e a lelkiismeretfurdalásnak pusztító hatása gyermekkorban, különösképpen ha nem is tehet semmiről? És hát…az evés a mi kultúránkban szociális tevékenység is: igényünk van rá, hogy a velünk egy asztalnál ülők ránk nézzenek, szólhassunk egymáshoz, különösen ha ketten ülünk ott, ráadásul ha az az anyánk, aki épp most hozott el az oviból és egész nap nem láttuk őt. Ha máskor is így viselkedik az anyuka, akkor vajon miért ennyire türelmetlen? Vagy türelmetlenség-e ez egyáltalán? Nincs mindenkinek rengeteg gondja a munkájában, barátaival, férjével (ööö :-)? De igen. Gyakran? Bizony gyakran. Hát ez az: gyakran ne tegyük át ennek a feszültségét a gyerekünkre! Persze azzal mindannyian tisztában vagyunk, hogy a SOHA túl valószerűtlen lenne. De RENDSZERESEN NE!!
Azt hiszem, nagy fába vágjuk a fejszénket ezzel a Pszicho Péntek rovattal…
🙂
Optimistán és üdvözlettel várlak Benneteket, kedves érdeklődők, péntekenként itt a Mami Gyógyít blogon: Dr. Balázs Adrienn
Képek forrása: Pixabay.com
Kommentek